Ma történt velem. Megdöbbentő, bár nyilván csak számomra, hiszen az érzés az engem érintett meg.

A Dózsa György útról fordultam ki a volt Volga szállónál, a Váci útra. Mivel régen jártam erre, teljesen megdöbbentett a sarokra épülő irodaház. Hatalmas. És csúnya is. Átfutott rajtam egy gondolatsor: „Megint egy újabb. Vajon kinek épül, hiszen a többi is jórészt üresen áll.” Ahogy ez átsuhant a fejemen, egy nyugtalan szomorúság lett úrrá rajtam.

Ez azaz érzés, amit az elején említettem.

Gazdasági válság van az egész világon. Ez előtt se volt valami hű de nagy a fellendülés. Ezek az irodaházak pedig csak épülgetnek, sorban. Az Árpád hídnál, két dupla torony, és egy másik. Most pedig ez is. Szépen csendben, épülnek. Válság ide, válság oda. Rendületlenül folyik az építkezés. Ha ismerjük az ilyen épületek bérleti díját, akkor tudjuk, a hazai vállalkozók, nem fognak tolongani a lehetőségért. Nincs rá pénzük. Sőt a jelenleg rendelkezésre álló irodaházak sincsenek kihasználva. Nincsenek tele. Üresek.

Olyan, mintha valami általunk ismeretlen terv szerint készülnének. Mert készülnek. Rendületlenül. Ezeket az épületeket nem gátolja sem a politika, sem a gazdasági válság. Vajon miért épülnek?

Mintha valami központ épülne nálunk. Valami gazdasági központ. Sok-sok irodával, ahonnan majd irányítani fognak valamit.

DE MIT? KIK? MIKORTÓL?

Jött az a szomorú, nyugtalan érzés. Vajon milyen szörnyűség vár ránk, amiről semmit sem tudunk, de amihez aszisztálunk, amihez építjük a központot. Vajon akik majd idejönnek, hogy használják az irodákat, milyen jövőt szánnak nekünk? Mi lesz a mi sorsunk, hiszen ezekben az irodaházakban nekünk nem lesz íróasztalunk! Legalábbis most így néz ki.

Továbbá, minket nem kérdeztek meg, hogy akarjuk-e ezt a központot? Ezekkel a nem tudjuk milyen cégekkel és a hozzájuk tartozó emberekkel. Csendesen, „alattomosan”, de rendületlenül folyik az építkezés egy ismeretlen cél érdekében, a mi hazánkban, a tudtunk nélkül. Észre vesszük? Esetleg csak a délelőtti rossz érzés mondatja ezeket velem?