Miért nehéz saját kezünkbe venni sorsunk irányítását?

A sorozat indító gondolatmenetében megállapítottam, hogy a baj a személyes felelősségvállalás hiányával és a megfelelő lépések elsumákolásából ered. Vajon miért olyan nehéz ez nekünk, magyaroknak? Miért nem tudunk bátran kiállni értékeink mellet, vállalni döntéseinket és lépni a saját, boldogabb jövőnk felé?

2001 óta foglalkozom tevőlegesen a magyar hagyomány megismertetésével, fenntartásával. Sok rendezvényt szerveztünk, rengeteg előadással. Meggyőződésemmé vált, és ezzel nem vagyok egyedül, hogy magyarnak lenni kivételes dolog. Ez nem azt jelenti, hogy különbek lennénk másoknál, de mindenképpen jelzi másságunkat. Úgy kell ezt elképzelni, mint az emberi testet. Sok szerv van benne, mindegyik saját feladattal. Ha bármelyik megbetegszik az egész szervezet látja kárát. Azt is kimondhatjuk, hogy bár némelyik szervünk nélkül tovább tudunk élni, de már soha sem élhetünk teljes életet. Egyre több korlátunk adódik és az életünk várható hossza is lerövidül. A világunkat egy testként elképzelve, földünk népeit szerveknek tekintve beláthatjuk, hogy mindannyiunknak fontos szerepe van világunkban. Mindannyian szerves részei vagyunk az egésznek. Nincs olyan közöttünk, akire ne lenne szükség! Így ránk, magyarokra is szükség van! Ezért nekünk az a dolgunk, hogy megőrizzük, nem csak a magunk örömére, hanem a világ részére is mind azt ami magyar. Megőrizzük, hogy hozzá tehessük a világ működéséhez, amely nélkülünk szegényebb, korlátozott életű lenne.

A tapasztalat azt mutatja, hogy egyik legnagyobb korlátozó erő az életünkben az anyanyelvünk. Gondolataink szárnyalásának egyik legnagyobb korlátja maga a nyelv. Amikor az érzéseinket közölni szeretnénk embertársainkkal, több alkalommal rádöbbenünk arra, hogy milyen szegényes a szókincsünk, nem tudjuk jól kifejezni magunkat. Akkor döbbenünk erre rá leginkább, ha kedvesünk felé akarjuk kifejezni érzéseink mélységét, kavalkádját.

Nyelvünkről alkotott véleményünk, sokunk esetében megragad az iskolában tanult finnugor rokonságnál, miközben a kutató hajlamúak egyre több kérdést vetnek fel ez ügyben. Hasonlók hangzanak el:

-         A magyar nyelv nem alakult ki semmilyen másik nyelvből.

-         Ősi nyelv.

-         Bármely nyelvvel kapcsolatos rokonsága megkérdőjelezhető, hiszen az azonos és az eltérő elemek aránya minden esetben jelentősen az eltérő javára billen (sokszorosa annak). Stb…

Azt minden esetben megállapíthatjuk, az ismert európai nyelvekhez hasonlítva, hogy más a nyelvünk szerkezete, másként fejezünk ki dolgokat. Például a birtoklást.

Tudjuk, hogy a kommunista időkben tanult történelem szerint a magyar társadalom legnagyobb problémája, többek között az, hogy nem városlakó és nincs polgári törvénykönyve. Nem úgy, mint tőlünk nyugatabbra ez megszokott volt. Nem értjük, hiszen ha nincs polgári réteg, akkor nincs ki ellen harcolni, jöhet a békés építkezés. A polgári törvénykönyvvel szemben meg ott a Szent Korona Tan. Több mint 1000 éves jogrend. Az nem elég jó?

Már Szent László egyik törvényéből látjuk, hogy más a böjti rendünk, mint Rómának. Mi pénteken böjtölünk. Az év minden péntekjén. Böjtben pedig, pénteken, szárazböjtöt tartunk, ami a vaj és tejtermékek fogyasztását is tiltja. Van egy Közép Európai liturgikus hagyomány, amely csak a Kárpát medencében él. Vajon miért nem lehet magyarnak hívni?

A magyar ember nem közjegyző előtt, hanem hiteles helyen, az Úristen színe előtt kötött szerződést. Vitás esetekben gyakori volt az Istenítélet. Az 1300-as években, megdöbbenésünkre az Erdélyben feljegyzett Istenítéleti tűzpróbáknak nagyobbik része gyógyulással végződött.

Hazánkban már Könyves Kálmán idején ünnepeljük a szeplőtelen fogantatás ünnepét, míg ezt Róma, csak a XIX. században teszi ünneppé.

Tudjuk, hogy a magyar földesúr 1848-ig a birtokára nem vehetett fel hitelt, azt hűbérbe nem adhatta. Nem létezett a vazallusi rendszer.

Az országos tisztségekért nem járt jövedelem, azok nem voltak örökölhetők.

A magyar királyt, ha nem a hagyományok és a Szent Korona Tan szerint uralkodott, le lehetett váltani, mint Zsigmondot a Nikápoly-i csata után.

De végtelen sok hasonló dolgot sorolhatnék itt fel. Egy azonban bizonyos. Kultúránk sajátságos, az európai átlagtól jelentősen eltér.

A környezetünkben levő kultúrák mindig a terjeszkedés, a hódítás hívei. Örökös harcban állnak mindenkivel az anyagi haszon növelése érdekében, akár más kárára is. Gyarmatbirodalmakat építenek ki, népeket irtanak ki asszonyostól, gyermekestől. Mi ezzel szemben a Szent László által megszállt Horvátországot magunk mellé emeljük, egy közös király, és a Szent Korona alatt. De nem hogy elnyomnánk őket, hanem vezetőjüket megtesszük hazánk második legnagyobb közjogi méltóságává (horvát bán)!

Az látható a fentiekből, hogy létünk olyan, mint a patakot elterelő kő helyzete a patakban. A víz amely mást akar, folyamatosan neki feszül, mozgatná, vinné, magával sodorná azt. A végén aztán, ha a kő nem hagyja magát, akkor „a víz szalad, de a kő marad”.

Egész létezésünk a megmaradásért vívott harc egy más kultúrájú környezetben, amely nagyon megnehezült, amióta idegenek irányítják országunkat. Én a Habsburg ház hatalomra kerülése óta számolok különösen nagy nyomással, amely a Mohácsi vész után fokozódik.

Úgy kell megmaradnunk, ellenállnunk a környező kulturális nyomásnak, hogy vezetőink, ezeknek a kultúráknak az elkötelezett hívei. Arra irányul figyelmük, az ő elvárásaiknak akarnak megfelelni.

Ebben a sorozatban olyan témákat veszünk elő, amelyek jól mutatják, a még szabad, nem idegen uralom alatt senyvedő, erős Magyarország eltérő értékrendjét, működését.

Rengeteg olyan példa van, mely szerint magyarnak lenni, nem genetikai kérdés. Lehet idegen származással is magyarnak lenni. Mint ahogyan az Aradi 13 több tagja sem volt magyar származású. Mégis hősi halált haltak azért, ami magyar.   

Gondolatokat és kedvet szeretnék ébreszteni a kutatáshoz, olvasáshoz, a hagyományok megismeréséhez, hogy általuk teljesebb életet élhessünk. Ha ez sikerül, akkor reményeim szerint vágy ébred bennünk arra, hogy végre újra magyarként élhessünk, itthon a Kárpát medencében, boldog életet.

Az írások alapjai, sok előadótól származnak. Amennyiben tehetem, megemlítem őket az egyes írások végén. Külön kiemelném: Molnár V. József és Dr. Varga Tibor nevét, akikhez személyes kapcsolat is fűz. Talán tőlük tanultam legtöbbet ezekben a témákban. De köszönet jár minden valamikori MAGYART NAPOK előadónak, mert mindannyian benne vannak abban a tudásban, ami bennem összegyűlt.

A nehézség pedig abban van, hogy a folyamatos félretájékoztatás mellett, a valós múltunk ismerete nélkül, az egész környezetünk azt harsogja, hogyan kellene élnünk, másként. De olyan kultúrát közvetítenek, amely nem áll közel szívünkhöz. Közülünk sokan a boldogulás érdekében megpróbálnak azonosulni, megvalósítani az elvárást. Ennek általában két eredménye van, vagy túlzásba viszik és farkasabbak lesznek a farkasnál, vagy egzisztenciálisan is lecsúsznak, mint a magyar társadalom nagyobbik része.

A kiút abban rejlik, hogy ha megismerjük a múltunkat, felfedezzük az értékeinket és ezek mentén, megőrizve őket, a saját utunkat járjuk. Így nem csak magunk leszünk boldogok, hanem ismét hasznos tagjává vállunk a világnak. Ha egyénenként a megfelelő utat járjuk, akkor a példánk által egyre többen teszik majd ezt és lassan az egész társadalmunk ilyen, jó irányt vesz. Nem csak a kesergés, és a létért folytatott elkeseredett küzdelem marad, hanem végre tavasz is köszönt majd az életünkbe.