Pünkösdkor járt nálam egy erdélyi barátom és a felesége. Ifjú házasok. A vasárnapi ebéd közben a jövő céljairól esett szó. Felvetődött, mint a modern élet egyik elvárása a jogosítvány megszerzése.

Mivel ők egy gazdaságilag szegényebb környékről származnak még nincs autójuk. A beszélgetés során felmerült, hogy talán a férjnek, nevezzük Zsoltnak, le kellene vizsgáznia, meg kellene szereznie a jogosítványt. Utána pedig új célként az autóvásárlás következne. Mert ugyan lehet busszal is közlekedni, de a közelgő gyermekáldás utáni feladatokat is könnyebb lenne egy autó segítségével megoldani. Szó szót követett. A mi Zsoltunk csendben elmesélte, hogy ő bár gondolkodott már ezen a megoldáson, de kicsit tart az autóvezetéstől. Nem érzi magához közelinek a feladatot. Belátja, hogy nagy előre lépés lenne a család életében, de kicsit tart is tőle.

A társaságban ülő egyik kedves hölgy barátom, a mi társadalmi szokásainkhoz mérten, rögtön felvezette, hogy semmi gond, ha a Zsolt nem akar megtanulni vezetni, majd a feleség, Zita megtanul. A felvetésre kis csend kerekedett. Mindannyian vártuk a felénk megszokott választ.

– „Naná, majd én megtanulok, ha neki nem fűlik hozzá a foga.” –

De a válasz nem érkezett. Kis csend után, mialatt Zita végig gondolta a kérdést, a következő választ kaptuk:

Nem úgy van az. NEM AKAROK ÉN AZ URAM ELŐTT EGY LÉPÉSSEL SEM JÁRNI, DE LEMARADNI SEM SZERETNÉK! Majd megcsináljuk együtt!

Eddig a történet. Engem megdöbbentett a válasz egyszerű szép mondanivalója. Az ahogyan a családban elvárható természetes viszonyokat megmutatja. Ahogy felsejlik általa az a viszony, amely biztosítja a család fennmaradását. Nem előtte, de lemaradva se! Tehát együtt. Nem ő, nem én, hanem mi együtt.

Vajon mennyivel csökkenne a válások száma, ha házastársak csak legalább ezt a szabályt betartanák, róla soha meg nem feledkeznének?